A gyász szociológiájabox
thumbA halál nem tartozik ránk?
A gyász szociológiája

„Saját halálunk sose fáj úgy,
mint mások halála.
Ó, könnyű neked,
elbírod nélkülem a sírt, de
bírjam, nélküled, az életet?...
De nehezek vagytok ti, holtak!"

Weöres Sándor

A holtak valóban "nehezek". Róluk beszélni, gondolkodni, elemzést írni nehéz. A halál a lét legmagányosabb aktusa, elzárkózásunk tőle pedig nemcsak a haldoklót és a gyászolót teszi még magányosabbá, hanem azt is, aki velük és róluk szeretne gondolkodni.
Saját, sokáig feldolgozatlan gyermekkori veszteségélményem késztetett arra, hogy a veszteség, a halál és a gyász egyéni és társadalmi megéléséről írjak. Tapasztalataim és beszélgetéseim során egyre nőtt bennem a kétség ezen "élmények" valóságos "megélését" illetően. Úgy tűnik számomra, hogy veszteségeinket, érintse akár egzisztenciánkat, kapcsolatainkat, jelentse akár egyes szerepeink, tevékenységeink, eszméink, lehetőségeink elvesztését, jelentsen bármit, ami veszélyezteti "egész"-ségünket, nehezen tűrjük meg az életünkben és igyekszünk őket minél gyorsabban pótolni és elfelejteni. Így gyakran nem engedjük meg magunknak és másoknak sem, hogy meggyászoljuk "apró halálainkat". E tiltások azonban még tragikusabbá teszik első találkozásunkat a végleges veszteséggel, a halállal. Mások halála a lelki megrázkódtatáson kívül azért is szorongáskeltő, mert figyelmeztet saját halandóságunkra, amint óhatatlanul felidézi az aesopusi mese ismert sorát: "ha más néven is, rólad szól a mese".
Megpróbáljuk inkább elkerülni azokat, akik halandóságunkra emlékeztetnek: a haldoklót, a gyászolót és azokat is, akik velük foglalkoznak. "A halál nem tartozik ránk", ahogyan a görög filozófiai tétel óta számosan megfogalmazták, "ameddig én itt vagyok, a halál nincs itt, s ha majd a halál itt lesz, már én nem leszek itt". Így hagyjuk magára sokszor a haldoklókat, ezért nem tudjuk elbúcsúztatni halottainkat, és ezért nem hagyjuk az itt maradottakat gyászolni. A haldoklók és a gyászolók így gyakran izolálódnak, körülöttük kommunikációs zárlat alakul ki, gondozásuk egyéni, közösségi és társadalmi hagyományai, magatartásmintái pedig eltűnni látszanak.

E kollektív haláltagadás következménye, hogy manapság az életünk nem befejeződik, hanem abbamarad. Az élet befejezése azonban van annyira fontos és komoly dolog, hogy megérdemelje a nyíltságot, a róla való elmélkedést.

Környezetem általában értetlen vélekedése arról, hogy a gyászról és a halálhoz való viszonyunkról írok, meglepett, de egyben meg is erősített abban, hogy e "morbid" témával foglalkozni "ilyen fiatalon" nem csak számomra fontos. Sokat jelenthet azoknak is, akikkel a dolgozat írása során beszélgettem, a gyászolóknak, akik közül többen most tudtak először beszélni veszteségükről. Az ő fogadtatásuk is meglepett, hiszen elzárkózásra és bizalmatlanságra számítottam. Egy esetet kivéve azonban, ahol a veszteség még nagyon közeli, beszélgetőpartnereim bizalommal avattak be életük talán legnehezebb időszakába, sőt, néhányan maguk kerestek meg, hogy beszélni szeretnének róla. A velük készített beszélgetések csökkentették magányomat a halálról és a gyászról való gondolkodásban és segítettek abban, hogy ne futamodjak meg egy "kellemesebb" témát választva.

Kárpáty Ágnes: A gyász szociológiája
(c) Kárpáty Ágnes, Budapest, 2002.
MTA Politikai Tudományok Intézete
Etnoregionális Kutatóközpont
Budapest, 2002.
 
todesanzeigen
doliu